Sajnovics János naplójának és leveleinek olvasását már javasoltam - érdemes, mert egy (máig is) ismeretlen világ kapuit tárják fel előttünk, szimpátiát ébresztve iránta.
Van azonban még két szerző, akikről a nyelvünk kapcsolatai iránt érdeklődőnek nem szabad elfeledkezni:
az egyikük Marcel Erdal, akinek A GRAMMAR OF OLD TURKIC című nyelvtanát forgathatjuk haszonnnal (Leiden, 2004),
a másikuk Sir Gerard Clauson, akinek az AN ETYMOLOGICAL DICTIONARY OF PRE-THIRTEENTH-CENTURY TURKISH című szótárt köszönhetjük (Oxford, 1972).
Ezek a művek sokat segíthetnek abban, hogy a magyar nyelvhasonlítás kijuthasson abból a zsákutcából, amelybe Budenz tanár úr a XIX. században beterelte.
(Dióhéjban:
Budenz természetesen nem volt sem gonosz, sem ostoba; az akkori nyelvészet színvonala és az akkori magyarországi körülmények - kezdőként példátlan és kontroll nélküli 'hatalmat' kaphatott - határozták meg a pályáját.
Tény azonban, hogy a magyar összehasonlító nyelvtudomány fejlődését sajnos hosszú időre - remélhetőleg nem végleg - leblokkolta.
A derék Reguly hatalmas hagyatéka feldolgozásának terhe alatt görnyedve ugyanis - a fától már az erdőt sem látva - két, súlyos következményekkel járó alaptételt fektetett le pályája első szakaszának zárásaként, a másodiknak nyitányaként (A MAGYAR ÉS FINN-UGOR NYELVEKBELI SZÓEGYEZÉSEK elé írt bevezetőjében):
1. Rekonstruálni akarja három nyelvcsoport („mongol-mandsu-török”, „finn-ugor”, „szamojéd”) alapnyelvét; és kijelenti:
Ha azután ezen túl a külön nyelvcsoportok egyeztetéséhez akarunk fogni, csak ezen reconstruált alapnyelveket kell és lehet egymáshoz hasonlítani [...]
/378. oldal/
Így tehát csak a (majd valamikor) rekonstruált alapnyelvek hasonlíthatók, egyes nyelvek egymással nem.
A következmény: a XX., XXI. századi modern nyelvészet módszereivel, szemléletével nem is történhetett/történhet meg a magyar és a török nyelv(ek) összevetése; a hasonlítás - Budenz tiltása nyomán - az addigi szinten megrekedt.
2. A kétségtelenül meglevő ugor-magyar egyezésekből pedig úgy konstruál zárt, összefüggő rendszert („finn-ugor” nyelvcsoportot és alapnyelvet), hogy rendkívül alacsonyan állapítja meg a rendszerbe tartozás kritériumát. A csoport alapnyelvéről ezt mondja:
[…] minden oly tőszót fogunk a finn-ugor alapnyelv szókincséből valónak tekinteni, mely több, legalább két finn-ugor főnyelvben azonos vagy egyeztethető alakkal és jelentéssel fönnmaradt; hozzá adván, mint nem tökéletes biztossággal az alapnyelvnek tulajdonítható nyelvbirtokot, azon tőszókat is, melyek csak egy valamelyik nyelvben találtatnak [...]
/380-381. oldal/
Ilyen minimalista szemlélet azonban nem eredményezheti a szorosan összetartozás megállapítását, csupán egy lazán összefüggő halmazt képes prezentálni.
Vagyis megalapozatlanul és a más irányú nyelvi kapcsolatok valós értékükön történő kezelését megakadályozva húzza az ún. finnugor/uráli nyelvcsalád kizárólagos kényszerzubbonyát a magyar nyelvre.)
