Dilettantizmus...
Tudjuk, hogy mindenkit ez a vád ér, aki nem bólogat lelkesen finnugristáink ismert dogmáinak hallatán, és esetleg kérdéseket merészel feltenni, válaszokat keres.
Mindeközben persze arról a dilettantizmusról, amelyet saját berkeikben fedezhetnének fel, szó sem esik.
Nézzük példaként a jó Gyarmathi Sámuelt, akit máig úgy tartanak számon, mint a honi 'tudományos nyelvhasonlítás megalapítóját'.
Ha orvosként akár egyetlen emberen is segített, természetesen tiszteletet érdemel; azonban nyelvészeti produkciója (ld. Affinitas) maga a megtestesült dilettantizmus.
Ezt annak ellenére bízvást állíthatjuk, hogy a Rákosi-korszakban kétszer is magas állami kitüntetéssel jutalmazott finnugrista, Zsirai Miklós szerint:
"Megvizsgálta tehát GYARMATHI a török nyelvek szerkezeti sajátságait, összeállította a török-magyar szóegyezések anyagát, s e munka eredményeit mérlegelve határozottan kimondja a végtelenül fontos, a maga teljességében tán még ma sem érvényesült igazságot, hogy a magyar nyelvben található törökségi elemek nem lehetnek ősi rokonság bizonyítékai, hanem csakis érintkezéseken alapuló átvételek."
Ízlelgessük ezeket a fellengzős, lelkendező szavakat - és közben talán még arról is elfeledkezünk, hogy igazságtartalmuk gyakorlatilag a nullával egyenlő.
Gyarmathi ugyanis valójában nem vizsgálta meg 'a török nyelvek szerkezeti sajátosságait', hanem egyetlen türk nyelv (a török) egy igéjének ragozási sorát másolta át könyvébe, és 'a török-magyar szóegyezések anyagát' sem állította össze, csupán néhány szedett-vedett tatár, kalmük szójegyzékből másolt ki (rettenetesen eltorzítva leírt) szavakat.
(Zsirai tehát hiteltelen handabandázásával nem Gyarmathit jellemzi, hanem saját magát minősíti...)
Az Affinitas derék szerzője nem tanult meg a sok türk nyelv(járás) közül egyet sem, nem is tanulmányozta azokat korábban - nemhogy a helyszínen, de szobatudósként sem -, sőt még könyve megírásához sem végzett alapos előtanulmányokat a rendelkezésre álló irodalmat felhasználva.
Egyetlen török nyelvtant ismert: PRIMI PRINCIPI DELLA GRAMATICA TURCA AD USO DEI MISSIONARI APOSTOLICI DI COSTANTINOPOLI, amelynek címe nem éppen a tudományosság igényére utal. (Ráadásul ezt sem sokat forgatta, hiszen még a kiadási évére is hibásan hivatkozik - 1780-ról beszél.)
S hogy mi árulja el totális dilettantizmusát?
A felsoroltakon túl az, hogy könyvében panaszkodik: a török igéknek csak olasz fordítását tudja adni, latin nyelvűt nem (az általa látott nyelvtanban ugyanis csak ezek szerepeltek).
Pedig annyit elvárhatnánk egy roppant tudós embertől, aki veszi a bátorságot, hogy a magyar-türk nyelvi kapcsolatot minősítse, hogy legalább a másik akkortájt kiadott 'szakirodalmat' ismerje, Pianzola művét (1781), amely bizony tartalmazza az áhított latin fordításokat (sőt még görögöt is):
Nem ismerte.
(Szellemi utódai ebben hűen követik: ex cathedra kijelentgetéseik mögül hiányzik az ismeret.)
